A harmincadik hónap
Az első roham teljesen váratlanul érte. Mindkettőjüket. Persze Galen orvosa elmondta, hogy mit kell ilyenkor tenni, Tyler mégis hosszú másodpercekre lefagyott, mozdulni sem bírt. Még csak nem is a betegség, hanem az azt kordában tartó gyógyszerek mellékhatása eredményezte a rohamot. Galen rosszul reagált, és még csak nem is azonnal. Ezen nem segített a kórházi megfigyelés… Végtelennek tűnt az idő, mire a férfi kezdett magához térni. Akkor, ott, a tehetetlen várakozás perceiben elbizonytalanodott. Nem tudta, hogy akarja-e, hogy képes-e ezt vállalni. De Galen halvány mosolya, amikor kinyitotta a szemét és ránézett, megadta a választ: ezt addig akarja élvezni, amíg csak lehet.
– Nagyon megijesztettél – mondta halkan, a kezébe fogva Galen kezét.
– Nem lett volna szabad ezt kérnem tőled.
– Nem kérted, emlékszel? Én döntöttem úgy, hogy ezt akarom.
– Nem tudtad, mit vállalsz. Tyler, ha úgy gondolod…
– Ne merészeld! – igyekezett olyan erélyes lenni, amennyire csak a torkát elfoglaló gombóc lehetővé tette. Hogy képzelheti, egyáltalán hogy fordulhat meg Galen fejében, hogy ezek után még egyszer, valaha is elengedi? Hiszen imádja, minden porcikáját, akarja és tudta, mit vállal. Még ha az imént el is bizonytalanodott egy kicsit… Elhatározta, hogy erős lesz. Erős volt akkor is, amikor azt hitte, soha többé nem lehet vele együtt, és minden alkalommal, amikor Romi besétált a boltba. Most miért ne lenne az?
Végigsimított Galen arcán, és kimondhatatlanul örült, hogy a férfi nem szólalt meg és nem kezdett ellenkezni.
Megígérte, hogy vele tölti a hátralévő idejét, és így is lesz. És a lelke mélyén remélte, hogy bármit is mondanak az orvosok, az még jó hosszú idő lesz…
A harmincegyedik hónap
Tyler nem volt hajlandó egyedül hagyni, egyetlen pillanatra sem. Hiába tűnt úgy, hogy beváltak az új gyógyszerek, a férfi már-már irreálisan aggódott, pedig azóta még csak rosszul sem érezte magát. De el kellett ismernie, hogy Tylernek igaza van. Ha akkor történik valami, amikor Rominál van, az még csak hagyján, de az első megállapodás úgy szólt, hogy el is hozhatja a gyereket. És kénytelen volt megadni magát, amikor a férfi rákérdezett, hogy mi van, ha akkor éri újabb roham, mikor a kislánnyal a hátsó ülésen vezet? Amikor senki sincs ott, aki segíthetne?
Romi sem értette a helyzetben bekövetkezett hirtelen változást, és Galennek fogalma sem volt róla, hogyan adja a nő tudtára, hogy amikor Lill vele van, akkor Tyler is ott lesz, és hogyan vegye rá, hogy ebbe belemenjen. Hetekig győzködte, de majdnem ex-felesége makacsul ellenállt. Már két alkalom maradt ki emiatt, hogy láthatta volna a kislányt, és ettől egyre idegesebb lett. Kezdte úgy érezni, hogy ezt a vágyát csak bírósági úton lesz képes érvényesíteni, és úgy is csak akkor, ha elmondja az igazat. Pedig pont az volt a cél, hogy Romi ne tudja meg, hogy beteg.
Egyre többet vitatkozott Tylerrel. Azaz ő ordított, a férfi pedig valami vészjósló higgadtsággal hárított. Ez persze még jobban bosszantotta. Épp egy ilyen – részéről – elfajuló vita közepén szólalt meg a telefonja. Meglepődve pislogott a készülékre: Romi hívta. A nő köszönés nélkül vágott a közepébe.
– Mennyire komoly ez köztetek?
– Elhagytam miatta Lillt és téged. Mit gondolsz?
– Szóval nagyon. Hát ha csak annyi ideig tart majd, mint a házasságunk… Rendben.
– Hogy micsoda? – kérdezett vissza döbbenten.
– Rendben, megengedem, hogy ott legyen, amikor Lill-lel vagy. De van egy feltételem. Meg akarom ismerni.
– Romi…
– Tudod, nem volt könnyű döntés. Tanácsot kértem. Meglepő, hogy hányan vannak még hasonló helyzetben, mint én. A gyerekek végtelenül rugalmasak. Nem akarom tőled elszakítani, és ha ez ilyen fontos neked… nektek… arra gondoltam, hogy nem baj, ha tudja, hogy az apja egy pasival kavar. Szokjon csak hozzá a gondolathoz, még mielőtt előítéletei lennének. Tudod, azt mondták, hogy a gyerekeket még nem érdekli, hogy férfi vagy nő. Csak hogy szeretik-e vagy sem. Szóval, rendben. De tudni akarom, hogy ki az.
Nem mondhatott nemet. Remélte, hogy Tyler sem fog. Ha ez kell ahhoz, hogy mindenki elégedett legyen, ezen ne múljon…
A harminckettedik hónap
Furcsa érzés volt. Hiszen ismerték már egymást. De csak ő tudta, hogy riválisok. És mikor látta, hogyan szalad ki minden csepp vér Romi arcából, amint megpillantotta őt az ajtóban, őszintén megsajnálta a nőt.
– Gyertek be – állt félre Romi, és ő belépett a házba, amit Galen azelőtt megosztott a nővel. Próbált nem gondolni rá, mert görcsbe rándult tőle a gyomra. Bár tudta, hogy végül nem rajta múlt, mégis úgy érezte, hogy szétdúlta a házasságukat.
Galen angolosan távozott, persze nem messzire, csak a nappali távolabbi végébe, ahol Lill játszósarka be volt rendezve. És Tyler tudta, hogy nemcsak azért, hogy a kislánnyal legyen, hanem azért is, hogy magára hagyja őt Romival.
– Szóval miattad lettem elvált nő. És egyedülálló anya. – Nem volt a hangjában szemrehányás, Tylernek mégis bűntudata támadt. Lehajtotta a fejét.
– Sajnálom – mondta halkan, inkább csak magának.
– Semmi baj. Nem haragszom rád.
Igazából tudta, hogy nem kéne reagálnia. De ezt nem hagyhatta szó nélkül.
– De rá igen.
– Rá sem. Jobb ez így mindenkinek.
– Azért kellett ennyi ideig húzni a válást. – Ezt nem így kellett volna. Tisztában volt vele, hogy a fiatal nőnek sem lehet könnyű. Mégis, a válási hercehurca sok volt. Sok úgy, hogy tudta, mi áll még előttük.
A nő felszegte a fejét. Egy árnyalatnyival talán feljebb is húzta az orrát, mint azt a helyzet indokolta.
– Nem rajtam múlt.
– Hát persze.
– Nem bosszúból csináltam. De gondolnom kell a lányomra. Csak az ő érdekeit tartottam szem előtt.
– Mindent megkaptál volna, amire a lányodnak és neked szükséged van. De te többet akartál.
– Nem, én… – Romi lehajtotta a fejét. A mozdulat egy pillanatra a nőre szegezte Tyler pillantását. Talán mert ugyanazt a férfit szerették, talán mert korábban ő volt ebben a helyzetben, de tudta, hogy mit akart mondani Romi.
– Abban reménykedtél, hogy még vissza lehet csinálni. Ezért húztad az időt.
– Igen – ismerte be halkan a nő.
– Sajnálom – súgta újra, mire Romi hirtelen megérintette a kezét.
– Nekem ő még mindig fontos. A kislányom apja. Csak vigyázz rá!
– Azt teszem – bólintott. És nem akart belegondolni, hogy ez az egyszerű mondat számára mennyivel többet jelent…
A harmincharmadik hónap
Akkor már nem lehetett tovább titokban tartani, és ahogy a városban futótűzként terjedt a kapcsolatuk híre, úgy váltak egyik pillanatról a másikra kitaszítottá. Még az sem segített, hogy Romi nyilvánvalóan mellettük állt. Sőt, Galen kezdett amiatt aggódni, hogy ex-neje egyértelműen támogató magatartása őt és talán még a kislányát is nehéz helyzetbe fogja hozni. Bár Romit városszerte megbecsülték, Galen tisztában volt vele, hogy sokan úgy gondolják, még csak nem is lenne szabad őket Lill közelébe engednie.
Galent elküldték a munkahelyéről, de jobban bántotta, hogy a bolt forgalma visszaesett. Aki csak tehette, inkább a szomszéd városba ment vásárolni, még akkor is, ha így többet kellett költeni. Tudta, hogy milyen fontos Tylernek az öröksége, hogy szeretné a boltot fenntartani, és félt, hogy ha így megy tovább, a csőd fogja fenyegetni. Bár a férfi igyekezett megnyugtatni, hogy nincs miért aggódnia: a többség úgysem engedheti meg magának, hogy nap mint nap a szomszédba autózzon, és még így is elég a bevétel kettőjüknek is. De azért ő pontosan tisztában volt vele, hogy ez nem egy hosszú távon fenntartható állapot…
A harmincnegyedik hónap
Nem is értette. A meghívás kettőjüknek szólt. Lill első születésnapjára…
Tyler tudta, hogy Romi hatalmas bulit akar. Azt hitte, majd harcolnia kell érte, hogy ott lehessen. Meglepte, hogy tévedett. Pedig óriási volt a kockázat, még azt sem tartotta kizártnak, hogy rajtuk kívül senki nem lesz ott, ha megtudják, hogy ők viszont igen.
Szerencsére nem lett igaza. Bár nyilvánvalóan nem jött el mindenki, akit Romi szeretett volna látni a lánya első születésnapi zsúrján, azért így is szinte tömeg volt a kicsinek nem nevezhető házban.
A svédasztal mellett állt egy pohár borral a kezében, és Galent figyelte, ahogy egy csapat kölyköt szórakoztat. Be kellett látnia, hogy a férfinak kifejezetten jól állnak a gyerekek, talán azért, mert ilyenkor mintha egy másik dimenzióba kerülne. Önfeledten boldog volt. Tökéletes apuka. És neki megint lelkiismeret-furdalása támadt, mint már annyiszor, amikor Lill-lel látta a férfit. Nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy ő vette el a családjától…
Amikor idefelé sétáltak, még arra is gondolt, hogy néhány szülő majd balhét csinál, hogy ne menjenek a gyerekek közelébe. De hamar rájött, hogy ez a félelme teljesen alaptalan. Hiszen akik így gondolták, azok eleve el sem jöttek. Akik pedig mégis megjelentek, azok voltak, akik továbbra is bejártak hozzá a boltba. Akik képesek voltak elfogadni a kapcsolatukat, és nem tartották őket a társadalomra veszélyesnek.
– Le sem veszed róla a szemed – hallotta meg hirtelen Romi hangját. Összerezzent, majdnem elejtette a poharát, kicsit ki is löttyent az ital.
– Bocsánat – nézett a nőre, mire Romi halkan felnevetett.
– Semmi gond. Ennyi kölyök mellett, szerinted? Lesz holnap mit takarítani. Úgyhogy igényt is tartok rátok. Szóval, mi ez az intenzív figyelem?
Csak megvonta a vállát. Úgy érezte, a nő provokálni akarja, és ezért jobbnak látta, ha nem reagál. Galen még a kapcsolatuknál is jobban titokban akarta tartani a betegségét, és rettegett, hogy kiderül. Ő pedig tudta, mihez tartsa magát: nem volt hajlandó okot adni sem Rominak, sem másnak a gyanakvásra. Úgyis tudta, hogy nem lehet a végtelenségig ezt csinálni, de időt akart Galennek – meg saját magának is –, hogy megbirkózzon a gondolattal, hogy mi lesz, ha kiderül…
– Hatalmas kockázatot vállaltál – próbált témát váltani, bár ez sem állt túl távol az érzékeny pontoktól, de úgy látta a nőnek nem akadt jobb dolga, mint hogy vele csevegjen.
– Galennek itt a helye. És ha senki más nem lenne itt, az sem érdekelne. Bárki bármit mond, nem fogom eltiltani Lilltől. Na megyek, behozom a tortát.
Döbbenten nézett Romi után. Félelmetes volt rájönni, hogy szinte már csodálja a nőt…
A harmincötödik hónap
Tyler végre hajlandó volt lazítani a gyeplőn. Kezdett belenyugodni, hogy úgysem tölthetik együtt a nap huszonnégy óráját, és hogy úgysem változtathat az elkerülhetetlenen.
Technikailag persze még nem volt beteg. Meglévő tüneteit nem a betegsége, hanem a kór elhatalmasodását késleltető gyógyszerek okozták. De a legújabbtól legalább már nem voltak rohamai, legfeljebb belázasodott időnként. Az orvos – és Tyler is – próbálták meggyőzni róla, hogy válassza a hagyományosnak számító kezelést, de erre nem volt hajlandó. Mi értelme lett volna, ha a gyógyszer mellékhatásai hamarabb végeznek vele, mint maga a kór? Akkor mi értelme az időhúzásnak? Eldöntötte, hogy amíg nem lesznek tényleg a betegség által kiváltott tünetei, addig nem fog erősebb szert szedni. Végül Tyler is hallgatott az észérvekre, és mivel már jó pár hete nem volt komolyabb baja némi láznál, letett arról, hogy minden percben szem előtt tartsa.
– Nocsak – vonta fel a szemöldökét Romi, amikor meglátta. – Hogyhogy egyedül? Véget ért az őrizet?
– Kérlek! – sóhajtott fel Galen.
– Jól van, bocsánat. Gyere be! Lill most aludt el, de ahogy ismerem, félórán belül fel fog kelni, megvárhatod. Kérsz egy kávét? Tyler amúgy tudja, hogy itt vagy?
– Persze – a férfi bólintott is, nyomatékosításul, bár ezt Romi nem láthatta, mert háttal állt neki. És nem akarta elhinni, hogy ex-neje azon aggódik, hogy vajon ő elmondta-e Tylernek, hogy hova megy.
– Ha már itt vagy, megnézhetnéd a csapot a fürdőszobában. Velünk vacsorázol? Áthívhatod Tylert is.
Önkéntelenül is felnevetett a nő szavain. Persze Rominak mindig is megvolt az a képessége, hogy elfogadja a megváltoztathatatlant, de még így is csak remélni merte annak idején, hogy elfogadja a kapcsolatukat. Legmerészebb álmában sem gondolta volna, hogy Romi és Tyler majd barátkozni kezdenek – pedig a jelek egyértelműen azt mutatták, hogy ez így van. Amit természetesen egyáltalán nem bánt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése