A huszonharmadik hónap
A gyerek születése után Romi megint jobban ragaszkodott hozzá, mint azelőtt. Ráadásul már a szülést követő naptól kezdve furcsán viselkedett. Úgy tűnt, hogy bár a nő kemény munkához van szokva, a baba körüli teendők mégis kikészítik. Feszült volt és ingerült, vagy éppen egyik pillanatról a másikra minden ok nélkül zokogni kezdett, és néha egyszerűen oda sem figyelt a gyerekre. Ráadásul Lill, mintha csak érezné, kifejezetten rossz alvó és sírós baba volt.
Szülés utáni depresszió. Nem túl súlyos, Galen mégis aggódott. Romi nem volt hajlandó gyógyszert szedni, mert szoptatni akarta a kicsit. Noha az orvos azt mondta, hogy nem lesz probléma, és a heti egyszeri terápiás beszélgetés is elég lesz, na meg persze Galen támogatása, ő mégis úgy gondolta, hogy jobb, ha nem hagyja őket kettesben. Aggódott a kislányáért, tartott tőle, hogy Romi egy elborult pillanatában még kárt tesz benne.
Annyit volt velük, amennyit csak lehetett. Amikor dolgozott, folyton hazatelefonált, talán jobban tudta a csöppség napirendjét, mint a saját anyja, mindig figyelmeztette Romit, hogy mit kell csinálnia, és utána is felhívta, hogy végzett-e. Ha tehette, szabadságot vett ki, fél napokra magára hagyta kolléganőjét. Szerencsére az asszony megértő volt, még helyeselte is, hogy Galen így a családja mellett áll.
Amikor Romi éppen nem hisztizett, akkor kedvesebb, simulékonyabb és bújósabb volt, mint valaha, és minden lehetséges módon a tudtára adta, hogy mennyire fontos neki, hogy velük van.
Ő pedig borzalmasan érezte magát, hiszen mindeközben folyton Tyler járt a fejében. Állandóan rá gondolt, szinte már zaklatásszámba menően sokszor próbálta elérni, kommunikálni vele bármilyen módon, lopott pillanatokban telefonált rá, remélve, hogy egyszer végre felveszi. Ha másért nem, hát azért, hogy elküldje a fenébe, de Tylerről egyszerűen minden kísérlet válasz nélkül lepattant.
Aztán egyszer, egy különösen viharos napon elhatározta, hogy ez így nem mehet tovább. Nem akarta, nem tudta elhinni, hogy vége. Ha a hívásaira és az üzeneteire nem reagál, akkor megkeresi személyesen…
A huszonnegyedik hónap
Galen vagy egy milliószor hívta. Nem akart vele beszélni. Volt, hogy kinyomta, volt, hogy hagyta csöngeni. Volt, hogy lenémította a telefonját. Az sms-eit és az emailjeit el sem olvasta. Remélte, hogy a férfi megunja, hogy hiába keresi.
Szerette. Az érzés nem múlt el, bármennyire is dühös volt rá. Dühös volt, mert becsapta. Mert megszegte az ígéretét. Tudta, hogy többé nem számíthat rá.
Felépített egy rutint, amihez ragaszkodhatott, ami segített túlélni a napokat. És nem akarta, hogy Galen újra felborítsa az életét. Nem mintha az olyan tökéletes lett volna, mert nélküle… nem érezte jól magát.
Sötét, borús délután volt. Aznap mindent elkövetett, hogy ne jusson eszébe. De mintha csak az idő is adta volna alá a lovat. Viharos szél hordta szét az apró esőcseppeket. Azt a fajta esőt, ami ugyan nem áztat el, de még az ember bőre alá is bekúszik.
Minél inkább nem akarta, annál inkább a gondolatai közé férkőzött. Két hónap roppant kevés volt, hogy elfelejtse, kevés ahhoz, hogy enyhüljön a hiányérzet. És ha még együtt lennének, ez lenne a második évfordulójuk.
Tyler felkapta a fejét, amikor az ajtó nyílását jelző csengő halkan megszólalt. És nem hitt a szemének.
– Mit akarsz? – mordult rá az érkezőre. Mégis hogy képzeli ezt? Még van képe idejönni? Legszívesebben behúzott volna neki egyet!
– Látni akartalak. Beszélni veled… Tyler…
– Megmondtam, hogy legközelebb akkor beszélek veled, ha a kezedben vannak a válási papírok… de tudod, mit? Akkor sem biztos, hogy akarnék tőled bármit is. Neked családod van, és ha már megcsináltad azt a rohadt kölyköt, akkor neveld is fel! És hagyj engem békén!
Nem kellett többet mondania, és nem kellett tovább győzködnie a férfit, hogy szó nélkül forduljon ki a boltból.
Tudta, hova szúrjon, hogy annyira fájjon neki, hogy ő se akarjon, még csak beszélni se vele. Tudta, mert épp elégszer hallotta, hogy mennyire imádja a gyereket, mikor az még a világon sem volt.
Akkor összeomlott. Galen a puszta megjelenésével felborította lelke törékeny nyugalmát. Soha életében nem volt sírós alkat. Egy kezén meg tudta számolni, hányszor bőgött felnőttkorában. Sőt, ennek számbavételéhez addig elég volt egyetlen ujja. De aznap bezárta a boltot, kiment a világítótoronyhoz, és órákig zokogott. És még csak nem is azért, mert annyira szerette, hanem azért, mert az árulása fájt…
A huszonötödik hónap
Nem felejtkezett meg Tylerről. Nem is tudott. Csakhogy fogalma sem volt róla, mit tehetne.
Még mindig fájt, hogy a férfi milyen hidegen és elutasítón viselkedett vele, mikor utoljára beszéltek, de haragudni nem volt képes rá.
Félt.
Bár Romi ismét normálisan viselkedett, valami mégis megváltozott. Lehet, hogy nem is a nőben, hanem benne, de már nem hitte, hogy képesek lennének csendben, békében elválni. Pláne, ha kiderülne, mi az oka, márpedig kiderülne, mert Romi mindent elkövetne, hogy megtudja. Biztosra vette, hogy akkor a nő nem engedné, hogy lássa a kislányát. És ahogy a kisvárosi bíróságokat ismerte, Rominak ezt nem is lenne nehéz elérni. Ha továbbvinné az ügyet, még akkor sem biztos, hogy nyerne, de az igen, hogy mire vége lenne, addigra Lill megtenné az első lépéseit, kimondaná az első szavát. Addig meg, hogy a bíróság figyelembe vegye, mit akar a gyerek, még éveknek kellene eltelni. Nyomasztotta a felismerés, hogy Tylernek igaza volt, és ő nem is kérhetné, hogy ennyi ideig várjon rá, és legyen pusztán a szeretője…
De neki kellettek ezek a pillanatok a kislányával. Egy leheletnyit jobban, mint Tyler…
A huszonhatodik hónap
Sokszor látta őket. Minden alkalommal éles fájdalom hasított a mellkasába, de nem érdekelte. Sokszor gondolt arra, hogy el kéne mennie. Itt hagyni a várost. És ezúttal végleg. Ha eladná a boltot, már nem lenne semmi és senki, ami ideköti. De bárhogy fájt is, kellettek neki ezek a pillanatok. Amikor láthatta őt. Bár már négy hónapja véget ért, mégsem készült fel rá, hogy elengedje.
Furcsa volt ez. Ő lökte el magától, minden oka megvolt rá, és tudta, hogy így helyes, mégis azt kívánta, bár másképp lenne. Néha megfordult a fejében, hogy kibékül vele. De valahányszor az a nő belépett a boltjába, az eszébe juttatta, hogy miért nem teheti.
Ismeretlenül is gyűlölte őket. A nőt és a gyereket, akik elvették tőle Galent. Mégis minden alkalommal mosolyt erőltetett magára, és úgy szolgálta ki őket, mint bárki mást. Pedig legszívesebben örökre kiutasította volna őket a boltból, de Galennek még a történtek ellenére sem akart rosszat…
Romi törékeny szépség volt, porcelánbabára emlékeztető arccal, a szülés után is tökéletesnek mondható alakkal. A kislány meg tüneményes volt, egy valóságos kis angyal. Valahol megértette Galent, hogy imádja a kicsit, pedig ő sosem rajongott a gyerekekért. És a baba annyira, de annyira hasonlított Galenre. A szeme, az orra, a szája… És ő minden alkalommal, amikor Romi besétált hozzá a gyerekkel, a férfit látta a csöppségben, akit kimondatlanul is annyira imádott…
A huszonhetedik hónap
A diagnózis kemény arculcsapásként érte. És mindent megváltoztatott. Galen abban a pillanatban tudta, hogy mit kell tennie. Nem maradt több kétely, bizonytalanság, félelem, dilemma.
Egyszerű megfázással ment el orvoshoz. Romi zavarta el, ő magától nem ment volna, de a nő biztos akart lenni benne, hogy a gyerek nem kap el valami nyavalyát. Nem tudta, mi késztette arra az aprócska település háziorvosát, hogy továbbküldje mindenféle vizsgálatra. De a szimpla köhögésből a vizsgálatok végére halálos betegség lett.
Hazament és leültette Romit, hogy beszélniük kell. Nem mondta el, amit délelőtt hallott. Nem mondta el, csak azt, hogy mást szeret. Hogy már régóta mást szeret, hogy sajnálja, de nem megy tovább. A nő zokogott, és neki is megszakadt a szíve. Tudta, hogy átverte, hogy ez mennyire tisztességtelen vele szemben, de ezúttal már nem volt választása.
Tudta, hogy önző, hogy önzőbb már nem is lehetne. De az egyetlen dolog, amiben akkor biztos volt, hogy nem akarja a hátralévő idejét egy boldogtalan kapcsolatban eltölteni. Bármennyire szerette és tisztelte Romit, mint a gyermeke anyját, egyéb téren már nem volt képes értékelni ezt a házasságot. Még akkor sem, ha Tyler nem fogadja vissza…
Romi a könnyei közt is próbált küzdeni. Nem tehetett mást, mint hogy megadja neki a kegyelemdöfést. A nő könnyei abban a pillanatban felszáradtak. Gyűlöletre számított, de Romi arcán csak végtelen döbbenet látszott.
– Egy férfi? – kérdezte, egészen higgadtnak tűnő hangon. Galen bizonytalanul bólintott, nem tudván, hogy mit várhat. – Neked komolyan viszonyod van egy pasival?
– Igen.
– Ezt most én nem értem. Akkor minden hazugság volt? A házasságunk, a korábbi barátnőid…
– Nem. Biszexuális vagyok, nem meleg.
– És nem gondoltad úgy, hogy ezt közölnöd kellett volna velem?
– Amikor elvettelek, nem állt szándékomban téged megcsalni. Sem nővel, sem férfival. Nem láttam értelmét, hogy elmondjam.
Néhány perces csend borult rájuk. Galen látta Romin, hogy gondolkodik, hogy valószínűleg az jár a fejében, hogy a számtalan kérdése közül melyiket tegye fel elsőnek.
Kivárta, míg a nő megszólal. Neki nem volt több mondanivalója.
– Azt tudom, hány nőd volt előttem. Már ha igazat mondtál. És pasi?
– Eggyel több.
– El kellett volna mondanod.
– Nem hittem, hogy megértenéd. Nem akartalak elveszíteni.
– Bízhattál volna bennem ennyire. – Romi sóhajtott, behunyta a szemét. – Mióta tart?
– Több mint két éve. Bár Lill születése óta gyakorlatilag nem is beszéltünk…
– Jézusom! Tudod, ez… – A nő megrázta a fejét.
– Sajnálom.
– És ha ennyi ideje nem beszéltetek, honnan tudod, hogy nem lépett tovább azóta?
– Nem tudhatom. Azt se, hogy visszafogadna-e. De muszáj megpróbálnom.
– És most mit tervezel?
– Holnap átköltözöm a panzióba, és elindítom a válást…
– Nem kell elmenned, ha gondolod…
– Nem lenne értelme.
– Szóval a kettőnk dolgát már nem lehet helyrehozni? Akkor sem, ha ő nem akarja?
– Sajnálom, de nem. Szeretlek titeket, de…
– De mást akarsz… – fájdalmas lemondás csengett Romi hangjában, ő pedig csak bólintott. Ismét csend burkolta be a szobát, mígnem a nő felállt a fotelból.
– Tudom, hogy nem kéne, de nekem most szükségem van egy italra. Vagy kettőre. Azt hiszem, van mit megbeszélnünk. Lill amúgy is nemsokára felébred.
De aznap Lill szokásától eltérően nyikkanás nélkül végigaludta az éjszakát. Mintha csak érezte volna, hogy szüleinek nyugalomra van szükségük.
A huszonnyolcadik hónap
Sms-t kapott. Hosszút, három részletben. Ötször olvasta el, mire felfogta a lényeget, és bár először arra gondolt, hogy nem megy el, végül nem tudott ellenállni a kísértésnek. Ha a volt szeretőd fél év után közli, hogy mégiscsak elválik, és valamit meg kell beszélnetek, akkor, ha más nem is, a kíváncsiság mindenképp arra sarkall, hogy meghallgasd.
Galen komoly volt. Túl komoly, ahogy ott ült, rá várva, láthatóan teljesen a gondolataiba merülve, mert csak akkor rezzent össze ijedten, mikor megszólította. A férfi zavartan nézett fel, majd néhány pillanat után felé nyújtotta a kezében tartott paksamétát.
– Köszönöm, hogy eljöttél. Tessék. Csak hogy lásd, tényleg igazat mondtam.
– Galen… – szólt halkan. Nem akarta tőle elvenni a papírokat, de látta, hogy a férfi keze reszket, így végül értük nyúlt.
– Megkérhetlek, hogy ülj le ide mellém?
Tyler bólintott, és leereszkedett a matracra.
– Azt akarom, hogy nézd meg. Mert utána mondanom kell valamit.
Átfutotta a dokumentumokat. Az utolsó lap értesítés volt az első tárgyalás időpontjáról. Két héttel későbbre…
– Mit akarsz mondani? – kérdezte kiszáradt torokkal. Rosszat sejtett, bár maga sem tudta, hogy mi az. A köztük lévő kötelék úgy látszik, még mindig nem szűnt meg, hiába telt ennyi idő: túlságosan érezte a férfi hangulatát.
– Beteg vagyok, Ty. – Tyler összehúzta a szemöldökét, de egyébként nem reagált. Bár a fejében rögtön megszólalt a vészcsengő, várta, hogy Galen folytassa. Beletelt néhány másodpercbe, mire a férfi felpillantott rá. A szemébe nézett, és akkor már tudta, mielőtt még Galen hozzáfűzte volna a magyarázatot, hogy pontosan mit is jelent az a mondat.
– Halálos beteg. Nem tudom, meddig fog tartani, az orvosok sem tudják. Erre nincs prognózis.
Képtelen volt megszólalni. Úgy érezte, mintha egy karót döftek volna át a mellkasán.
– Ez ugyan nem teljesen tisztességes, de hát én eddig sem játszottam tisztán, talán ez még belefér. – Az a mosoly halvány volt, szomorú és szégyenlős, és neki fájdalmasan összeszorult a szíve, mert annyira nem ehhez volt szokva Galentől. – Azt akarom… – a férfi egy pillanatra elgondolkodott. – Nem. Azt szeretném, ha a hátralévő időt velem töltenéd.
Tylernek görcsbe rándult a gyomra. Átjárta a félelem. Úgy érezte, menekülnie kell innen. Szó nélkül pattant fel, és indult el kifelé, de nem jutott messzire. Néhány méter után megállt, a térdére támaszkodott. Zaklatottan szedte a levegőt. Pár másodperc múlva megjelent mellette Galen.
– Tyler…
Reflexből lendült az ökle, egyesen a férfi arcába.
– Te rohadék! – ordította, túlharsogva a hullámokat, miközben Galen a földre zuhant. A következő pillanatban már rajta ült, vagy inkább feküdt, kétségbeesetten csépelve a férfi mellkasát. – Te szemétláda! Hogy teheted ezt velem? – utóbbi szavakat már az ajkai közé súgta, fájva és dühöngve egyszerre. Egy hajszálra volt tőle, hogy megcsókolja, aztán mégis inkább elhúzódott tőle.
– Baszódj meg! – mondta, és bár a hangja ezúttal higgadt volt, belül fűtötte az indulat. Legördült Galenről, és térdeit felhúzva melléült. Lehunyta a szemét. – Most mégis mit vársz tőlem?
– Nem értettél meg, Ty. Semmit nem várok tőled. Nem akarom, hogy felelősséget vagy bűntudatot érezz, ha úgy döntesz, hogy nemet mondasz.
– Romi tudja?
– Ezt nem mondtam el neki. Csak azt, hogy valaki mást szeretek. – Tyler felszisszent. Egy jó darabig bízott benne, hogy ez megtörténik, de Lill születésekor örökre feladta a reményt. És gyűlölte a gondolatot, hogy egy halálos betegség kellett ahhoz, hogy Galen mégis őt válassza.
A huszonkilencedik hónap
Felszabadító érzés volt.
Mámorító volt úgy együtt lenni Tylerrel, hogy nem kell otthon hazudnia. Persze még mindig titkolóztak, szerencsére ebben Romi is segített: ő sem akarta nagydobra verni, miért is válnak. Galen tudta, hogy már így is páriának számít, mivel ő hagyta el az asszonyt, mindenki csúnyán néz rá, de nem érdekelte. Még ha nem is lehettek túl sokat együtt, végre boldog volt Tylerrel.
Rengeteget látogatta Lillt. És Romi meg sem próbálta megakadályozni, sőt mindig örömmel fogadta. A nő ragaszkodott hozzá, hogy csak azért, mert legalább segít a házimunkában, de Galen úgy érezte, még mindig reménykedik, hogy helyre lehet hozni a dolgokat.
Galen bízott benne, hogy nem ad neki akaratlanul is okot a reménykedésre. Az elhatározása végleges volt.
Alig hitte el, hogy Tyler visszafogadta. Csodálta érte a férfit. Hogy mindannak ellenére, ami történt, hajlandó vele maradni.
Rengeteget beszélgettek. Már nem voltak titkai. Többé már nem. A mélyülő kapcsolattal egyre bátrabban beszélt a félelmeiről, a kétségeiről, a vágyairól. Még akkor is, ha pontosan tudta, hogy némelyik megjegyzésével mennyire megbántja Tylert…
– És mondd csak, ha nem jön közbe egy ilyen betegség, akkor mégis mikor szántad volna el magad?
– Nem tudom.
Látta, ahogy Tyler testtartása megváltozik. Ahogy minden izma megfeszül. Ebből tudta leginkább, hogy mikor okoz neki fájdalmat. Jobb lett volna hazudni. De hazudni neki sosem tudott, legfeljebb elhallgatni vagy elferdíteni az igazságot. Csak mostanában Tyler volt az, aki ezt nem hagyta.
– Akarsz velem lenni?
– Hogy kérdezhetsz ilyet?! – a felháborodott tiltakozás a lelke mélyéről fakadt. Hiszen a férfinak is éreznie kell, hogy milyen tökéletesen illenek egymáshoz. Persze, hogy akar vele lenni!
– Úgy, hogy még te magad sem tudod, mikor vetettél volna véget neki, ha nem derül ki, hogy mi bajod van… ez így nem tisztességes! És néha annyira gyűlöllek érte!
Odalépett hozzá. A férfi ilyenkor sosem nézett rá, többnyire neki hátat fordítva bámult ki az ablakon. De amikor átölelve a derekát magához húzta, Tyler egy halk sóhajjal simult az ölelésébe.
– Emlékszel, mit mondtál, amikor bementem hozzád a boltba? Úgy fájt, Ty. Tudom, hogy igazad volt, de én akkor is veled akartam lenni. Csak Lill miatt maradtam. Először azért, mert Romi depressziós lett a szülés után. Még egy órára is alig mertem őket egyedül hagyni. Aztán te elzavartál, én pedig kezdtem attól félni, hogy Romi nem engedné, hogy lássam Lillt, ha elhagynám őket. És én ott szerettem volna lenni, mikor megteszi az első lépését vagy kimondja az első szavát.
– Persze – fordult ki Tyler az öleléséből. – Aztán az első napján az oviban, az iskolában, a diplomaosztóján…
– Kérlek! Tudod, hogy szeretlek. És igazán, legbelül akkor sem vágytam másra, mint hogy veled legyek… de te nem akartad, és én… nem tudtam mit csináljak. Te nem voltál hajlandó szóba állni velem, és közben láttam, ahogy Lill fejlődik, és…
– Mi változott? – vágott közbe hirtelen Tyler. Persze Galen tudta, hogy a férfi nem akarja ezeket hallani, de muszáj volt kimondania.
– Az változott, hogy rájöttem, nincs időm.
Tyler elsötétedő tekintete égette a lelkét. Tudta, hogy erről még jobban utál beszélni, mint Romiról és a gyerekről.
– Dehogy nincs. Azt mondtad, nem lehet tudni. Még Lill esküvőjén is ott leszel.
– Hallottad az orvost. Pár év legfeljebb. Főleg, hogy nem akarok olyan gyógyszereket szedni, amik hamarabb ölnének meg, mint maga a betegség.
– Ne mondd ezt! Kérlek! – Tyler az ajkai közé suttogott, és ő még látta a tekintetében a csillanást, mielőtt a férfi lehunyt szemmel, forrón megcsókolta…
– Azon gondolkodom – úgy súgta, mintha valami szörnyen mocskos dologról lenne szó. És talán úgy is volt. – Hogy az lenne a legjobb, ha többet a közelükbe se mennék. Lill még csak nem is emlékezne rám. – Gyűlölte a saját szavait, de a gondolat valódiságán nem változtatott volna, ha elhallgatja. Nem tudta, mit vár: jóváhagyást vagy inkább ellenkezést. Ismerve Tyler viszonyát majdnem ex-nejéhez és kislányához, előbbit tartotta logikusnak. De a férfinak sikerült meglepnie.
– Nem teheted ezt velük. És magaddal sem.
– Ezt hogy érted?
– Imádod Lillt. És tudom, hogy szereted Romit. És a kislányod megérdemli, hogy tudja, milyen csodálatos ember az apja.
– Mondod ezt azután, amit veled tettem? És amit velük tettem?
Tyler nevetése gyógyír volt minden fájdalmára. És ahogy a férfi a szemébe nézett, még azt is el merte hinni, hogy igaza van.
– Lehet, hogy kicsit elfogult vagyok. De mit gondolsz, Lill nem lenne az? Nemcsak az apák imádják a kislányukat, hanem a kislányok is az apjukat.
– Nem akarom, hogy…
– Cssss – Tyler ujjai a szája előtt megakadályozták, hogy befejezze a mondatot. – Már kértem, hogy ne.
Egy halk sóhajjal megadta magát. Egyszer majd beszélniük kell róla, de Tylernek igaza van. Még ráérnek. Legalábbis egy ideig…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése