A harminchatodik hónap
Kezdte feladni. Remélte, hogy egy idő után jobb lesz a helyzet, hogy majd megszokják, hogy együtt vannak, de minden csak egyre rosszabb lett. A boltnak már annyira lecsökkent a forgalma, hogy komoly fejtörést jelentett beosztani a pénzt. Az tette igazán nevetségessé – és szörnyűvé – a helyzetet, hogy még Romi is próbált nekik segíteni, ahelyett, hogy kérte volna, ami jár neki meg a kislánynak. Ami egyrészt megkönnyítette a dolgukat, és Tyler hálás is volt érte, másrészt viszont roppantmód sértette a büszkeségét. Tudta, hogy megoldást kell találnia, minél hamarabb. Próbálta Galen előtt titokban tartani, hogy mennyire rosszul állnak, de tisztában volt vele, hogy a férfi sem olyan naiv, hogy ne tudná.
Nem akarta feladni a boltot. De egyre inkább úgy érezte, hogy nem maradt más választása. Az nem volt opció, hogy elhagyja Galent. Amúgy sem változtatna semmin, de ha mégis… bár ragaszkodott az örökségéhez, Galenhez sokkal jobban.
Legnagyobb meglepetésére a feloldozást Mrs. Lynchtől kapták meg. Az asszony a hetvenes éveinek közepén járt, és afféle tiszteletbeli városvezetőnek számított. Az a fajta volt, aki világéletében tudta, hogy az információ hatalom, épp ezért óvatosan bánt vele. Bár a város összes pletykája eljutott hozzá, ő tisztában volt vele, mikor kell hallgatni.
– Szép napot, fiam! – köszönt vidáman, amikor belépett a boltba. – Hogy vannak?
– Remekül, Mrs. Lynch – bólintott, bár nem tudta mire vélni a többes számot. Hiszen egyedül volt a boltban, de hamarosan megkapta a magyarázatot is, miközben az asszony igyekezett telepakolni a kosarát.
– Nem értek ám egyet azzal, amit magukkal művelnek. Csak tudja, nyomtam az ágyat, úgyhogy nem tudtam hamarabb jönni. Vagy egy hónapig kórházban is voltam. Hiába na, a kor. Azzal nem lehet mit csinálni. Aztán meg beszélhettem én annak a semmirekellő kölöknek – célzott a fiára Mrs. Lynch –, hogy nem kell átautózni mindennap a szomszédba, mert messze is van, na meg a benzin, ugye. De hát hiába mondja neki az ember! Pedig ott is vannak ám ilyenek… jajjj, hogy is kell szépen mondani? Melegek? Na meg itt is, csak jobban titkolják… persze egy asszonnyal meg egy pici lánnyal a háta mögött más a helyzet… – csacsogott tovább az asszony, majd a jól megrakott kosárral a pulthoz lépett.
Ő pedig csak meredt a nőre, teljesen lefagyva, úgy érezte, az élete teljesen nyitott könyv, és ez egyáltalán nem volt kellemes érzés. És itt még nem ért véget a kínzás…
– Mondja csak, fiam, Galen jól van? – kérdezte halkan, szinte áthajolva a pulton Mrs. Lynch, mire ő csak nyelt egyet, hang nem jött ki a torkán, még bólintani is alig tudott. – Csak mert láttam a kórházban – fűzte hozzá az asszony.
Tyler érezte, hogy kiszalad az arcából a vér.
– Jajj, szegénykém! De ugye nem valami komoly?
Abban a pillanatban biztos volt benne, hogy az asszony gondolatolvasó – ő ugyanis meg volt róla győződve, hogy meg sem mozdult, Mrs. Lynch mégis olyan részvétteli tekintettel nézett rá, hogy az már fájt.
– Nagyon sajnálom – simította meg az asszony a kezét. Aztán, mintha mi sem történt volna, úgy folytatta. – Na, nem baj, mostantól másképp lesz. Az a mihaszna meg még lehet, hogy egy nyaklevest is kap. Nem arra neveltem, hogy ilyen vaskalapos legyen. Arra meg végképp nem, hogy ellenkezzen a szülőanyjával. Na, mennyivel tartozom, fiam?
Tyler igyekezett gyorsan összeszámolni a kosár tartalmának értékét, már csak azért is, hogy szabaduljon végre a kínosnak érzett szituációból.
– Vigyázzanak magukra! – intett vissza Mrs. Lynch az ajtóból, és ő pedig percekig leesett állal bámulta az asszony hűlt helyét…
A harminchetedik hónap
A dolgok kezdtek helyrejönni. Úgy tűnt Mrs. Lynch valóban képes hatással lenni a város lakosságára – legalábbis a nagy részére. Az üzlet forgalma újra fellendült, látszólag minden visszatért a normális kerékvágásba, még neki is felajánlották, hogy visszakapja az állását.
Galen ezen a lehetőségen napokig rágódott. Nem szívesen ment volna vissza oda. Hiszen nem változott meg, amiért elküldték, és nem dolgozott volna olyannal, aki nem nézi jó szemmel, hogy ott van. Megbeszélte Tylerrel és Romival is, és amikor mindketten azt mondták, hogy nem kell elfogadnia, ha nem akarja, majd kitalálnak valami mást, csak akkor utasította vissza az ajánlatot. Ex-neje még azt is megígérte, hogy ha végképp nem boldogul, megpróbál neki segíteni, hogy az ő cégénél elhelyezkedjen.
Tudta, hogy semmi logika nincs abban, amit csinál. Hogy teljesen irreális. Tudta azt is, hogy igaza van Tylernek, amikor azt mondja, hogy jobb lenne túlesni rajta. Ezen rengeteget vitatkoztak. Tyler kijelentette, hogy bár mellette áll, azt nem várhatja el tőle, hogy ne próbálja jobb belátásra téríteni. Romi miatt. Mert a nő igenis megérdemelné, hogy tőle tudja meg. Ő pedig ilyenkor csak mosolygott, és boldoggá tette, hogy volt felesége és jelenlegi kedvese ilyen jóban vannak egymással. És bár egyetértett Tylerrel, mégis mindenáron titkolni akarta a betegségét, már-már megszállottan, pedig tisztában volt vele, hogy erre csak egy lehetősége lenne: ha elköltözne a városból, jó messzire. De ez szóba sem jöhetett: Tylernek a bolt kellett, neki pedig Lill.
Tudta, hogy a kórházban bármikor megláthatja valaki. És bár az, hogy ott járt, még semmit nem jelent, nehéz lenne kimagyarázni. Noha Mrs. Lynchtől nem kellett tartania, mindenki mástól igen. De még így sem volt rá képes. Bízott a vak szerencsében, a gondviselésben, abban az égi hatalomban, ami eddig is megakadályozta, hogy kiderüljön, hogy ezek után is vigyázni fog rá…
A harmincnyolcadik hónap
Nem hitte, hogy ilyen könnyű dolguk lesz.
Valójában nem beszélte meg Galennel a dolgot. Úgy érezte, hogy az üzlet feletti lakásban kísérti az apja szelleme, és nem akart ott maradni. Pláne nem Galennel. A férfi akkor költözött oda, amikor elvesztette a munkáját, és átmenetileg meg is felelt, de hosszabb távon nem tudott volna ott élni vele.
Csak bejelentette, hogy mit tervez. Bízott benne, hogy Galen is úgy gondolja, ahogy ő: ott akart vele lenni, ahova az első közös emlékeik kötik őket, és nem is érte csalódás. Nem kellett róla beszélniük, a döntés egyértelmű volt.
A város vezetését egész egyszerűen meg lehetett győzni. Az ócska épület eddig csak vitte a pénzt. A felújításért cserébe bérleti jogot kaptak, ami hosszabb távon bevételt jelentett, és bár a bizottságból próbálták néhányan megvétózni a dolgot, a polgármester képes volt reálisan megítélni a helyzetet, és ezt a többiekkel is meg tudta értetni. Persze kétsége sem volt afelől, hogy ebben Mrs. Lynch is tevékeny részt vállalt.
És alig egy héttel azután, hogy beadták a kérelmet, elkezdhették rendbe hozni a világítótornyot.
– Gondoltad volna? – súgta a fülébe Galen. A háta mögött állt, a derekát ölelte. A hatalmas épület ott magasodott előttük, és tudta, hogy ugyanarra gondolnak: milyen gyönyörű lesz, ha elkészülnek vele.
– Az attól függ, mikor – sóhajtott fel. – Volt, hogy reménykedtem benne, hogy egyszer tényleg együtt leszünk. Bár az akkor sem fordult meg a fejemben, hogy éppen itt.
– Tudod, az igazán lenyűgöző, ha az ember legtitkosabb vágya válik valóra.
– És mi lenne az?
– Te meg én, és kilátás a kisablakból a tengerre. Örökké.
Megborzongott. Megfordult Galen karjai között és megcsókolta a férfit. Hagyta, hogy az érintés és a hullámok moraja kimosson a fejéből minden gondolatot. Szemerkélt rájuk az eső, de nem érdekelte. Szerette Galent, és nem akart vele szembenézni, hogy mennyivel kevesebb jut majd nekik az örökkéből, mint másoknak…
A harminckilencedik hónap
A tervezgetés igazán feldobta. Még ha akkor is, ha Tyler mindent túlzásba vitt ezzel kapcsolatban: néha úgy érezte, a férfi a következő száz évük minden percére kitalált már valamit. Persze nem készített időbeosztást, de mégis, amikor arról beszélt, hogy mit fognak csinálni, túl sok mindenről volt szó. Olyan sok mindenről, amiről biztosan tudta, hogy nem fog beleférni az idejükbe.
Ez volt a jó oldala.
A rossz pedig az, hogy Tylerben volt valami különös kettősség, amit rendkívül nehezen viselt. Hiába a folyamatos, hosszú távra szóló tervezgetés, mégis úgy figyelte minden rezdülését, mintha bármelyik pillanatban holtan eshetne össze.
– Fejezd ezt be! – Elvesztette a türelmét. Még látta a döbbentet Tyler arcán, mielőtt elfordult és kiviharzott a szobából. Rendben, lázas volt, de egyáltalán nem érezte rosszul magát. Az orvos is megmondta, hogy az eredményei alapján messze van még attól, hogy kitörjön rajta a betegség. A doktor öt-hat évet jósolt neki, de nem győzte kihangsúlyozni, hogy semmi sem biztos. Lehet akár még tíz éve is hátra, de lehet, hogy egy év múlva végez vele a kór.
Ő pedig ebben a bizonytalan helyzetben semmi mást nem akart, mint megélni minden pillanatot, és minél több értékes időt eltölteni a kislányával és a férfival, akit szeret, de Tyler folytonos aggódása ezt alaposan megnehezítette. Nem akarta érte bántani. Tudta, hogy a férfinak sem könnyű, sőt… Ő már megbékélt vele, hiszen senki sem élhet örökké, de tisztában volt vele, hogy Tyler számára ez nem ilyen egyszerű. Éppen ezért igyekezett türelmes és megértő lenni, és nem akart vele veszekedni, de egy ponton túl már ez is túlzás volt…
Nem jutott messzire. Nem is akart messze menni, csak levegőre volt szüksége. Kellett egy kis idő, amikor nem azt látja Tyler tekintetében, hogy mennyire félti őt. Bár elfogadta a sorsát, nem akart gondolni rá.
A főtéren leült az első útjába kerülő padra. Nem tudta, mennyi idő telt el, amikor Tyler egy halk sóhajjal leereszkedett mellé.
– Itt szólítottál le először. – A férfi ráemelte a pillantását, Galen pedig bólintott. Tyler halványan elmosolyodott, és miután ő nem mondott semmit, folytatta. – Akkor még a városban sem akartam maradni. Aztán jöttél te, és fogalmam sincs, mivel, de levettél a lábamról. Annyiszor hittem már, hogy elvesztettelek. Sajnálom, de ezt nem akarom még egyszer átélni…
– Ty…
– Csak biztos akarok lenni benne, hogy nem bagatellizálod el. Hogy nem azért ér véget hamarabb, mint kellene, mert nem veszed komolyan, ha valami bajod van.
– Nem bagatellizálom el. Hidd el, komolyan veszem, és ha úgy alakul, rögtön tudni fogjuk. Te is és én is. És amíg van értelme, megteszek mindent, hogy minél tovább tartson. – Megszorította a férfi kezét, lehalkította a hangját. – És éppen azért, mert nem tudom, mi vár rám, szeretném ezt az időt úgy eltölteni, hogy maximálisan kihasználtam minden másodpercét. Nem kérem, hogy ne figyelj oda, csak azt, hogy ne nehezítsd meg.
Tyler ráemelte a tekintetét, majd lassan bólintott. És neki nem is kellett ennél több.
A negyvenedik hónap
A világítótoronnyal rengeteg munka akadt. Ami alkalmas volt titkos találkahelynek egy titkos kapcsolathoz, kétségkívül nem volt alkalmas arra, hogy ott építsék fel a közös életüket. Legalábbis jelentős átalakítás és renoválás nélkül nem. És ez még Tylernek is segített olykor elterelni a figyelmét.
Egyébként is próbálta visszafogni magát, hiszen megígérte. Nem akarta a folytonos paranoiájával mérgezni a kapcsolatukat, de képtelen volt nem aggódni. A félelem, hogy bármikor véget érhet, túlságosan mélyre ette magát a bőre alá. A zsigereibe égett, hogy állandóan feszülten kell figyelnie a legapróbb vészjósló jelre is. De legalább… kifejlesztette a technikát, hogy elrejtse mindezt Galen elől. Legalábbis az esetek nagy részében, mert nem mindig járt sikerrel.
Olyankor Galen persze mindig kiakadt. Néha összevesztek, néha a férfi csak elrohant, az esetek többségében Romihoz. Nem rajongott érte túlzottan, de megértette, hogy Galen olyan helyen szeretne lenni, ahol nem kérdezik tőle folyton azt, hogy jól van-e. Szerette volna ezt megadni neki, de néha olyan nehezen ment. Bízott benne, hogy képes lesz felülemelkedni a dolgon, mert egyetértett Galennel: ha folyton felhívja rá a figyelmét, hogy baj van, azzal nem segít. Ő sem akart mást, csak megfeledkezni erről, és őszintén kívánta, hogy bár megtehetné…
A negyvenegyedik hónap
Végre rendeződött a városban a helyzetük. Persze Galen nem gondolta, hogy mindenki megbarátkozott velük, de legalább azok is csendben maradtak, akik nem, és már Romit sem zaklatták azzal, hogy nem kéne őket Lill közelébe engednie.
Új munkát talált, és már ettől sokkal jobban érezte magát. Ráadásul otthonról dolgozhatott, ami kényelmesebb, biztonságosabb és Tyler számára igazán megnyugtató volt. Ő pedig örült neki, hogy nem kell úgy éreznie, hogy élősködik a férfin, és hogy nem tud mindent megadni a kislányának.
Alig várta, hogy végre beköltözzenek régi-új otthonukba. Remélte, hogy ha béke és nyugalom veszi majd körül őket, akkor Tyler félelmei is elmúlnak. Mert bár boldog volt vele, boldogabb, mint korábban bármikor, néha úgy érezte, az aggodalom a tekintetében megőrjíti. Mert azt akkor is látta, amikor a férfi mindent elkövetett, hogy ne vegye észre…
A negyvenkettedik hónap
Szinte már minden a helyén volt. Csodálatos lett, pont olyan, amilyennek elképzelte. Amilyennek elképzelték. A rengeteg munka, idő és energia megtérült. És az tette a legboldogabbá, hogy látta Galenen, mennyire tetszik neki.
– Már csak pár doboz van. Mikor pakoljuk ki?
Tyler felnézett a férfira, és megsajdult a szíve. Elmosolyodott, kinyújtotta felé a kezét. Galen teste forró volt, ahogy a karjába bújt, és csak remélni merte, hogy csupán a fizikai munkától, nem pedig a láztól. A mosolya ugyanolyan volt, de az izmai megfeszültek az aggodalomtól, és ösztönösen simította tenyerét a férfi homlokára. Galen abban a pillanatban el is húzódott tőle.
– Annyira azért nem vagyok rosszul. Miért kell folyton erre gondolni? Mindig azt lesed, hogy…
– Galen, kérlek! – Hozzásimult párjához, és elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy a férfi ezúttal nem akart eltávolodni tőle. – Mit gondolsz, várhat holnapig a pakolás?
– Fel kéne avatni az új otthonunkat, igaz? – nevetett fel Galen, mire ő csak bólintott. Hiszen megbeszélték, hogy minden percet kihasználnak. És minden a helyén volt, hogy ezt meg is tehessék…
– Tényleg kár lett volna pakolással elszúrni ezt az időt – jelentette ki Galen határozottan, az álom határán. Tyler elmosolyodott: tökéletesen egyetértett kedvesével. Galen kényelmesen elhelyezkedett mellette, a mellkasára hajtva a fejét. Ő pedig önkéntelenül is cirógatni kezdte a férfit, sokáig hallgatva annak egyre halkuló és lassuló légzését, ahogy lassan elnyomta az álom…
Vége
Előző fejezet Következő fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése