A tizenharmadik hónap
Úgy érezte, hogy végre megint sínen van az élete. A feleségét már elő is léptették az új munkahelyén, ami a magasabb fizetés mellett több munkával is járt, így neki is több ideje maradt Tylerre.
Úgy tűnt, a férfi megbékélt a helyzettel.
Nem beszéltek – erről sem. Kerülték a kínos kérdéseket. Például, hogy mi lesz a házasságával vagy velük. Nem tudta, meddig lehet ezt csinálni, de semmi pénzért nem változtatott volna a dolgon. Ő csak nyugalmat akart. És Tylert maga mellett.
Nem gondolkodott rajta, hogy mi lesz a jövőben. Tőle szokatlan módon csak a mában élt, csak az aznap számított. Akár Romival, akár Tylerrel töltötte azt a napot.
Csak helyt akart állni. Mint férj és mint szerető. Nem engedte, hogy lelkiismeret-furdalása legyen, mert az azt jelentette volna, hogy hibát követ el. És ő nem akart hibaként gondolni sem a házasságára, sem a viszonyára.
Amíg hagyják, addig minden így marad. Amíg nem történik valami, ami miatt választania kell, addig nem fogja megtenni. Amúgy sem tudna dönteni…
A tizennegyedik hónap
Nem hitte, hogy joga lenne bármit is követelni. Hiszen ő sem teljesen szabad. Mégis, ő hajlandó lett volna áldozatot hozni a kapcsolatukért, kerül, amibe kerül, és most már nem érte be Galentől sem kevesebbel.
Ostoba pillanat volt. Nem akarta, vagy nem így akarta, nem is tudta, de akkor egyszerűen csak kibukott belőle. Muszáj volt végre választás elé állítania a férfit. Nem akarta azzal a tudattal folytatni, hogy más is van Galen életében.
– Nem vagyok hajlandó tovább osztozni rajtad. – Közlés volt. Nem kérdés, nem kérés, kijelentés. Galen megmozdult a karjai közt. Elhúzódott, felnézett rá. Tekintete zavartan vibrált. Tyler úgy érezte, magyarázattal tartozik. – Így is elég nehéz elviselni a gondolatot, hogy nálad bárki szóba jöhet, ha úgy alakul…
– Szóval, ha ez tényleg látszatházasság lenne, akkor nem zavarna? Akkor is teljesítenem kéne a házastársi kötelességeim néha…
– Ne forgasd ki a szavaimat! A testeden még képes lennék osztozni, de a lelkeden nem. Nem szerethetsz egyszerre két embert. Dönts, hogy ki az, aki kell.
Csak pár percig volt csend, de mintha egy élet is eltelt volna közben. Nem sürgette a választ. Azt sem bánta volna, ha nem kapja meg aznap. Talán még azt sem, ha a férfi nemet mond, mert akkor legalább tudná, hogy be kell fejeznie. De amikor Galen hangja végül félbetört egy süket másodpercet, mégis megkönnyebbült.
– Rendben – sóhajtotta a férfi. – De ezt nem várhatod egyik pillanatról a másikra…
Megrázta a fejét.
– Azt nem is gondoltam. Csak igyekezz!
Galen a karjába húzta, és ő elolvadt az érintéstől. A férfi csókokkal borította, és ő elfelejtette, hogy nem bízhat egy ilyen könnyen megtett ígéretben…
A tizenötödik hónap
Akkor már nem volt kérdés, mit tegyen. Szerette Romit, de Tylert sokkal jobban akarta. Nem telt el olyan sok idő azóta, hogy azt gondolta, nem lenne képes dönteni, de közben… Közelebb került Tylerhez, és távolodni kezdett Romitól. Úgy érezte, a házassága kifulladóban van. Nem tudta, hogy ebben mekkora része van a viszonyának, nem akart gondolkodni sem azon, hogy így érezne-e akkor is, ha nem tudná, hogy Tylert mennyire bántja a dolog.
Nem elodázni akarta a dolgot, csupán felkészülni. Alaposan. Bár bízott benne, hogy Romival képesek lennének maguk közt is elintézni a válást, azért beszélni akart egy ügyvéddel. Tudni akarta, mire számítson, hogy mit várhat.
De ügyvédet keresni nem is volt olyan egyszerű. Messzebbre kellett mennie, a városi ügyvédeket nem merte megkérdezni. Amúgy sem voltak sokan, és közülük is legfeljebb egynek bízott az ítélőképességében és a tudásában. A többiek meg… kisvárosi jogászok, kisvárosi gondolkodásmóddal. És neki nem erre volt szüksége.
Tyler szerencsére tényleg nem sürgette. Nem tudta, hogy mennyi időt hajlandó neki adni a férfi, de ennek nem mehetett neki fejvesztve.
De amikor egyik este Romi leültette, és közölte vele a hírt, az mindent megváltoztatott. Már semmi sem volt egyértelmű, semmi sem volt tiszta. A jó és a rossz közt eddig sem létező határvonal végleg elmosódott. Mosolygott, de közben megszakadt a szíve. A nővel kellett volna örülnie, de neki csak egy kérdés járt a fejében: mi lesz így vele meg Tylerrel?
A tizenhatodik hónap
Béke volt és nyugalom. De ahol függőben lévő kérdések várnak válaszra, ott nem tarthat sokáig a kétes értékű boldogság.
Megígérte, hogy nem sürgeti Galent, mert tisztában volt vele, hogy egy közös életet nem egyszerű felszámolni, de úgy gondolta, már túl sok idő telt el. Tudni akarta végre, hányadán állnak.
– És mikor váltok el?
Galen lehajtotta a fejét, és ő már a mozdulat elején tudta, hogy baj van.
– Most nem lehet. Romi terhes. Nem hagyhatom el.
A tüdejében rekedt a lélegzet. Ez fájt. Nagyobbat ütött, mint bármi, amit a férfi eddig tett. A hosszúra nyúló csend mérgezte a levegőt. Minden másodperccel sötétebb és fullasztóbb lett.
– Mondj valamit!
– Ugye nem várod el, hogy gratuláljak?
– Ty…
– Menj el!
– Tyler, kérlek…
– Mire?
– Hogy ne csináld ezt! Tudom, hogy mit ígértem, és nem felejtettem el. Szeretlek…
– Persze, szeretsz. De azért felcsináltál egy nőt… – A gyűlöletet, amit érzett, nem lehetett szavakkal kifejezni. Természetesen egyértelmű volt, hogy a férfi lefekszik a nejével, de remekül meglett volna a bizonyíték nélkül, ami ezt nyilvánvalóvá teszi. – Mennyi idős?
– Tizenkét hetes.
Némaság. És miközben utánaszámolt, hogy pontosan mikor is történt az eset, egyre mélyebb keserűséget érzett. A békülésük után… Nem akart többet hallani. Jobban esett volna az édes tudatlanság, vagy legalábbis a tettetés… Elfordult.
– És mégis, mikor akartad elmondani?
– Nem tudom. – Tisztán hallotta Galen hangján a bűntudatot, de ezúttal nem hatotta meg.
– Mióta tudod?
A férfi nyelt egyet.
– Nem olyan rég…
– Mióta?
– Úgy két hete… Figyelj, el fogok válni, de amíg meg nem születik a gyerek…
– Ez csak olcsó kifogás – vágott közbe Tyler ingerülten. Nem akart magyarázkodást. – Most terhes, utána meg nem őt, hanem a gyereket nem fogod otthagyni. Eszemben sincs évekig várni rád.
– Hidd el, nem is kell – ölelte át a férfi. És ő mindennek ellenére sem érzett magában elég erőt, hogy elhúzódjon. – Én is válni akarok. Amilyen hamar csak lehet. De…
– Hallgass már el! – Hirtelen megfordult, és dühödten Galen ajkára mart. Ha nem tud olyat mondani, ami megnyugtatná, akkor inkább maradjon csendben…
A tizenhetedik hónap
Nem terveztek gyereket, még nem. Ami azt illeti, ő remekül ellett volna gyerek nélkül, akár egész életében is, és Romi sem ragaszkodott hozzá, hogy anya legyen. A baba lehető legrosszabbkor fogant meg. Épp akkor, amikor ki akart szállni a házasságából.
Baleset. Előfordul. Tudta, hogy a nejének sem ideális az időpont, hogy gyereket szüljön, így meg sem fordult a fejében, hogy a nő esetleg szándékosan felejtette el bevenni a tablettát.
Nem akarta ezt a gyereket. Tartott is tőle, és gyűlölte a gondolatot, hogy megakadályozza abban, hogy azzal legyen, akivel akar. Hogy valóra váltsa a Tylernek tett ígéretét.
De ahogy a nő pocakja gömbölyödni kezdett, ahogy látta Romin, mennyire elvarázsolt, és milyen szeretettel beszél a benne növekvő életről, úgy rajongott egyre jobban a kicsiért. Büszke volt rá, és ahogy telt az idő, rádöbbent, hogy igenis akarja őt.
Amúgy sem lett volna annyira tisztességtelen, hogy akkor hagyja el a nőt, amikor az a közös gyereküket hordja a szíve alatt. Ennél azért gerincesebbnek vallotta magát. Nem tudta, hogy Tyler érti-e. Próbálta neki elmagyarázni, de hamar rájött, hogy jobb, ha hallgat. Pedig szerette volna, ha a férfi vele örül, legalább egy kicsit. Csak egy icipicit, mert az a gyerek az övé is, és akkor is az lesz, ha ő már nem lesz Romi férje…
A tizennyolcadik hónap
Próbálta elfogadni a helyét. Próbálta elfogadni, hogy a család mellett – igen, most már család – mindig csak második lehet. Az volt benne a legrosszabb, hogy tudta, a nő ellen lenne esélye. Vele meg tudta volna vívni azt a csatát, amiben a gyerekkel szemben eleve vesztésre ítéltetett. Gyűlölte a még meg sem született kölyköt, mert kitöltötte a férfi gondolatait, és mert ettől benne egyre halványabban pislákolt a remény, hogy a gyerek születése után változni fog a helyzet, hiába ígérte meg Galen.
Nem akarta folytatni. Így nem. Nem akart csupán ágymelegítő lenni, aki a másiktól függ. Időt akart, teret a férfi életében és helyet a szívében.
Már nem esett jól. Az érintés, az együttlét. Nem esett jól, mert minden csók, minden simogatás egyre mélyebbre döfte a mérges tüskét a szívében, hogy el fogja veszíteni Galent.
Véget akart vetni neki. Minden alkalommal, mikor találkoztak, elhatározta, hogy befejezi. De elég volt egyetlen szó, egyetlen óvatosan puhatolózó csók, hogy lerombolja az ellenállását és megtörje az akaratát.
Vele lenni sem akart, de nélküle létezni sem tudott…
A tizenkilencedik hónap
Igyekezett. Egyensúlyt tartani. Lavírozni várandós felesége és a szeretője között. Imádta Romit és születendő gyermekét, de képtelen volt lemondani Tylerről.
Nem tudta, mikor múlt el – vagy változott meg –, amit Romi iránt érez. Pedig a nő még mindig ugyanaz az ember volt, ugyanazokkal a tulajdonságokkal, amik miatt annak idején fülig beleszeretett. De aztán történt valami…
Soha nem gondolta magát csapodárnak. Két kezén simán meg tudta számolni, hány kapcsolata volt, és ezt nem tartotta többnek, mint ahány viszonnyal egy átlagos pasas büszkélkedhet. A különbség csak annyi, hogy nála a két nem képviselői egyenlő esélyekkel indultak. Nem azért voltak barátnői, mert bármiféle társadalmi vagy egyéb elvárásnak meg akart felelni, hanem mert mindkét nem egyformán le tudta venni a lábáról, és Romi már az első pillanatban elbűvölte.
Gyorsan történt minden. Az esküvő, az új állás, a költözés, de nem bánta. Romi mellett érezte először úgy, hogy nélküle üres és céltalan lenne az élete, hogy nem lenne értelme a létezésének.
Azt hitte, boldog. Minden bizonnyal az is volt. De megismerte Tylert, és rájött, hogy valami mégis hiányzott. Nem az első pillanatban. Amikor elkezdett Tylerrel találkozgatni, még elsősorban a vágy hajtotta – még akkor is, ha nem rontott ajtóstul a házba: sosem volt az a típus.
De Tyler idővel valami olyat ébresztett fel benne, amit eddig nem érzett, amilyen még a Romi iránti szerelme sem volt soha, és bár gúzsba kötötte születendő gyermeke, nem tudta olyan egyszerűen elnyomni a valódi vágyait: Tylerrel lenni…
A huszadik hónap
Nem számított rá, hogy ennyire meg fogja viseli. Az anyja halálát átélni borzalmas volt, és az apjáé alig egy hajszállal maradt csak el tőle, pedig azelőtt nem voltak igazán jóban. Csak most, hogy itt maradt, hogy végül mégis átvette tőle a boltot. Sokat beszélgettek, az öreg végre tényleg a fiaként kezelte, persze ehhez az kellett, hogy ne tudjon a viszonyáról. Ha kiderült volna, milyen mocskos kapcsolatot folytat, az apja nemhogy a boltot nem bízza rá, de ő maga kergeti ki a városból…
Meg sem rezdült, amikor két kar fonódott köré. Talán várta is, bár aznapra nem volt megbeszélve, hogy találkoznak, de tudta, a pletykák gyorsan terjednek. Valójában csak remélni merte, hogy nem hagyja magára, bár azt nem tudta eldönteni, hogy tényleg vágyik-e a közelségére.
– Csak most hallottam – súgta Galen a fülébe. – Miért nem szóltál?
– Rángattalak volna ki az éjszaka közepén a terhes feleséged mellől? – az utolsó szavakat fájdalmas megvetéssel a hangjában mondta ki, mégis úgy simult az őt ölelő karok közé, mintha az élete múlna rajta. Galen nem szólt semmit, csak szorosan tartotta, néha csókot lehelt a nyakára vagy végigsimított a karján. És ez jó volt így, mert nem is lett volna képes beszélni arról, amit érez…
A huszonegyedik hónap
Annyi időt töltött Tylerrel, amennyit csak lehetett. Bár a férfi nem mondta, ő anélkül is tudta, hogy szüksége van rá. Látta, mennyire kiborította az apja halála, és nem akarta, hogy úgy érezze, magára maradt a gyászával. Mellette akart lenni.
Otthon munkát hazudott, és magában fohászkodott, hogy Romi a városban járva egyszer rá ne kérdezzen a kolléganőjénél, hogy miért is kell neki annyit dolgoznia. Vagy hogy valami más módon rá ne jöjjön…
Mindent meg akart adni. Mindkettőjüknek. Mindhármuknak. Nem törődött vele, hogy már a gondolat is eleve lehetetlenség.
Sokszor csak feküdtek egymás mellett, órákon keresztül. Nem bánta. Tylerrel még ez is jó volt, és megértette, hogy a férfi maga alatt van. Annyira szeretett volna mindig vele lenni. Éjjel-nappal. És gyűlölte azokat a perceket, amikor indulnia kellett. Minden alkalommal, amikor kimondta, hogy haza kell mennie, Tyler összerezzent a hangjára, aztán csak annyit mondott, hogy „hát persze”. Neki pedig minden alkalommal összeszorította a szívét a kedvese hangjából áradó lemondás, és borzalmas lelkiismeret-furdalása volt…
A huszonkettedik hónap
Galen részeg volt. Nyilvánvalóan. Tyler tudta a pusztán háromszavas beszélgetésből. És fogalma sem volt, mi ütött bele, amikor ennek ellenére odament. Talán pont a részegség. Nem is volt kérdés, hogy mi történt. Mégis akarta a bizonyosságot…
– Kislány! – mondta Galen ragyogó arccal és szemmel – bár utóbbi talán az alkohol befolyásának is volt köszönhető, és Tyler egyszerűen nem értette, hogy a férfi most mit vár tőle.
– Csodás – mondta keserűen. – És akkor nem velük kéne lenned?
– Már alszanak. És én ünnepelni akarok!
– Úgy látom, eddig is azt tetted.
– Veled.
– Ezt nem mondhatod komolyan.
– Kérlek, Ty!
– Nem. Én kérlek. Menj el, és ne keress többet!
– Csak egy hónap, Tyler! Kérlek, annyit még…
– Nem, Galen. Ennek vége. Most. – Megszakadt a szíve, de nem volt értelme folytatni. A gyerek mindent megváltoztatott. Kislány. És az apák mindig beleszeretnek a lányaikba. Egészen eddig a pillanatig reménykedett, hogy nem így lesz. De ahogy Galen beszélt az éppen csak megszületett babáról, már tudta, hogy nincs esélye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése