Hazatérés

Megjegyzés: A Töviskapu Írószobájábának első feladatára készült ki szösszenet. Ugyanaz a téma (esetemben ugyanaz a jelenet) feldolgozása E/1-ben és E/3-ban.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Lassú léptekkel haladok előre a hosszú, szürke úton. A szívem kihagy egy dobbanást, amikor a messzeségben megpillantom a rég nem látott szülői házat. Azt hittem, már elfelejtettem. Hogy nem fáj, hogy a több száz kilométer és a sok év távollét elhalványította a múltat. Ott nem is gondoltam rá, hogy mit hagytam magam mögött, de most megrohannak az emlékek. És mégis fájnak.

Az utolsó nap…

Ahogy elzavartak otthonról…

A tekintet, amivel közölték, hogy nem kívánatos személy vagyok…

Hogy a létezésemről sem akarnak tudni…

Soha többé…

Eleget tettem a felszólításnak. S amikor megkaptam apám levelét, nem is én voltam, aki realizálta, hogy mennyi idejébe és pénzébe kerülhetett, hogy rám találjon. Anyám temetésére hívott vissza. Talán már régóta kerestetett, de csak mostanra sikerült a nyomomra bukkannia.

A szél cibálja a fák leveleit, s azok gyerekkorom boldog pillanatainak emlékét susogják a fülembe. Nem akarom látni, de szemem előtt életre kelnek az önfeledt játék képei, mikor a többi gyerekkel kalózkodtunk az utcában, aztán később, ahogy kamaszodván az út végi domb mögé bújva nyeltük le az első kortyokat, szívtuk el az első cigit. Az első csók, az első szerelem, s a nap, amikor mindez kiderült…

Nem tartozom ide…

A zöldre festett kerítés egyre közeledik, és én legszívesebben visszafordulnék. Úgy érzem, semmi keresnivalóm itt. Idegen a hely, s ami egykor otthonom volt, többé már semmit sem jelent. Legalábbis vágyom azt hinni, hogy így van. De a reszketés, a görcs a gyomromban világossá teszik, hogy mindez csak hiú ábránd, hogy igenis számít, nagyon is sokat.

Két nap. Ennyi ideig gondolkodtam, mielőtt elindultam. Az utolsó pillanatban, s csak heves noszogatásra. Talán telefonálnom kellett volna, hogy jövök. De hisz várnak, talán… Arra mindenesetre nem tudtam rászánni magam, hogy előre szóljak. Jobb ez így. Még mindig van visszaút. Míg meg nem nyomom a csengőt, elmenekülhetek az elől, ami rám vár.

Végül megteszem. Felemelem a kezem, megérintem a kis fehér gombot. A dallam ugyanaz, mint gyerekkoromban, nekem pedig összeszorul a szívem a régről ismert ritmus hallatán. Igyekszem nyugalmat erőltetni magamra, de ahogy nyílik az ajtó, kudarcba fullad a kísérlet: nem bírom csitítani reszkető tagjaim.

Apám arca. Apám alakja. Megöregedett. Mély barázdákat festettek arcára az évek. Eltelik néhány másodperc, míg mozdulatlanul áll az ajtóban, összehúzott szemöldökkel, de aztán…

A mosolya…

Az ugyanaz, mint amire emlékszem…

Sietős léptekkel indul felém.

– Fiam! – kiáltja, és lelkesedése megmosolyogtat. – Drága fiam! – Nyílik a kapu, és apám átölel, szorosan húz magához, ott az utcán, pedig sosem ismertem érzelgős típusnak. De most… Őszintének tűnik a mosolya, s ahogy átölelem, érzem, hogy az öreg megremeg.

Bizonytalanul viszonzom a gesztust, torkomat sírás fojtogatja, és mikor apám reszelős hangon a fülembe súgja: „Köszönöm!”, rádöbbenek, hogy ő sosem akarta, hogy elmenjek…

Tengermély hang búgása tör utat hozzám elmém ködén át.

– Semmi baj, csak álmodtál. – A hang tulajdonosa magához húz, és én kétségbeesetten kapaszkodom belé. – Megint a szüleidről?

Csak egy halk sóhaj hagyja el a számat, de ő ebből is tudja a választ. Forró könnyeim nedvessége hűti égő arcomat.

– Haza kéne menned.

– Nem lenne értelme.

– Szerintem örülnének. Már biztos megbocsájtottak…

– Nincs mit.

– Nem úgy értettem, hisz tudod.

– Hát persze – hagyom rá. Nem akarom folytatni a mostanában oly gyakori párbeszédet. Hiszen ő is tudja: már nem számít…

~~~**~~~

Fiatal, magányos férfi sétál lassan egy vidéki kisváros szürke utcáján. Megtorpan, amikor megpillantja a szülői házat. Szíve kihagy egy dobbanást, majd hevesebben kezd el verni, fejében utolsó itt töltött napjának emlékei sorakoznak. Ha lehetséges, még lassabban lépdel, mintha sosem akarná elérni a célját. Azt hitte, már elfelejtette, hogy a távolság és a sok eltelt év elhalványította az emlékeket. De gyermekkorának helyszíne felidézi benne, hogyan zavarták el otthonról. Hogy milyen durván küldték el. És ez még mindig fáj.

Azt mondták, soha többé nem akarják látni, hogy a létezéséről sem akarnak tudni, és ő eleget téve a kívánságnak, igyekezett nyom nélkül eltűnni az életükből.

Apjának azonban végül mégis sikerült a nyomára bukkannia. És hogy ez mennyi időbe és pénzbe kerülhetett, az nem is neki tűnt fel. Az anyja temetésére hívták haza.

A szél cibálja a fákat, és a férfiban a falevelek susogása felébreszti gyermekkorának emlékeit. Látja magát, ahogy társaival kalózost játszanak az utcában, aztán ahogy később, kamaszként a domb mögé bújva próbálják ki az alkoholt, a cigit. Felidéződik benne az első csók és az első szerelem, és a nap, amikor fény derült a titokra…

Ő is tudja, hogy már nem tartozik ide.

A zöld színű kerítés, ami mögött a szülői ház rejtőzik, egyre közelebb kerül hozzá, és benne egyre erősebb a késztetés, hogy sarkon forduljon, és elrohanjon. Idegennek érzi a helyet, és szeretné hinni, hogy már semmit sem jelent számára. Mégis reszket, görcsbe rándul a gyomra, és kénytelen tudomásul venni, hogy igenis számít, nagyon is sokat.

Két napig gondolkodott, hogy egyáltalán elinduljon-e, és csak azért nem tovább, mert szorította az idő. És mert nem tudott ellenállni az egyre hevesebb noszogatásnak. Eszébe jut, hogy talán mégis szólnia kellett volna, telefonálni, hogy jön, de úgy érzi, jobb így. Még meggondolhatja magát. Még elmenekülhet.

Tétovázva áll a kapu előtt, fél megnyomni a csengőt. Végül csak felemeli a kezét, és a felhangzó dallam összeszorítja a szívét: még mindig ugyanaz, mint gyerekkorában. Próbál nyugodt maradni, de nem igazán sikerül, képtelen lecsitítani reszkető tagjait.

A ház ajtaja kinyílik, és ő megpillantja az apját. A férfi megöregedett, az évek mély barázdákat húztak az arcára, de amikor néhány másodperc múlva felismeri, ki áll a kapu előtt, elmosolyodik, és ez a mosoly ugyanaz, amire a fiatalabb emlékszik.

Az idősebb sietve indul el a keskeny kerti úton.

– Fiam! – kiált fel. – Drága fiam!

A fiatalabb férfi elmosolyodik apja lelkesedésén, mégis mozdulatlanul áll, még akkor is, amikor kinyílik végre a kapu, és az öreg szorosan magához öleli. Meg is lepődik kissé, sosem látta az apját érzelgősnek. De most az idősebb mégis megremeg, ahogy a karjaiban tartja őt, és ő végre megmozdul, tétován viszonozza az ölelést, szemébe könnyek szöknek.

És amikor az öreg reszketeg hangon a fülébe súgja: „Köszönöm!”, rádöbben, hogy az apja sosem akarta, hogy elmenjen…

Tengermély hang rángatja ki gyermekkorának elhomályosuló helyszínéről.

– Semmi baj, csak álmodtál. – A hang tulajdonosa magához húzza, és a férfi kétségbeesetten kapaszkodik belé. – Megint a szüleidről?

A férfi halkan felsóhajt, nem kell semmit mondania, társa ennyiből is tudja a választ. Forró könnyei hideg nyomot hagynak arcán, hűsítve lángoló bőrét.

– Haza kéne menned.

– Nem lenne értelme.

– Szerintem örülnének. Már biztos megbocsájtottak…

– Nincs mit.

– Nem úgy értettem, hisz tudod.

– Hát persze – hagyja rá a férfi párjára. Nem akarja folytatni a mostanában egyre sűrűbben elhangzó párbeszédet. Hiszen mindketten tudják: már nem számít…